Első hét utáni gondolatok

Az első hét elteltével ím néhány gondolat-tapasztalat:

Az emberek nagyon kedvesek és barátságosak, nincs az a határozott londoni hozzáállás, hogy ha csak arra mersz gondolni h rám nézel letépem a farkadat. Mindenki nagyon segítőkész, boltokban, utcán, stb, függetlenül attól h ismered-e őket vagy sem.

A város határozottan kicsi, de területileg kiterül, ha van ilyen. Többször sikerült 20 km-t vagy többet gyalogoljak egy nap, pedig csak a bérelt szobától a városközpontba (dolgozni) mentem, ott elmászkáltam, majd visszajöttem. Persze lehetne buszozni is, de még egyelőre inkább a lábamat használom. Hogy az előzőeknek ellent mondjak, a város nagyon kompakt is – ahol most vagyok, kb 5km a belvárostól az itt már elővárosnak számít, akárcsak minden ami több mint 15 percre van gyalog a CBD-től (Central Business District – a világ ezen részén a belváros a pénzügyi központtal egyenlő, nem pedig a bérházakkal).

A helyiek szeretnek úgy tekinteni Wellingtonra mint egy “kis Melbourne” vagy “kis Montreal”. Kiwiföldnek biztosan van egy csepp amerikai hangulata, talán a dolgok jobb értelmében. Lehet olyan mint Kanada, nem tudom, ott még nem laktam. Viszont eddig egyetlen emberbe se futottam bele aki rosszul szólt volna a városról, és mindenki elég boldog, hogy itt vannak, nem pedig Aucklandban.

Az időjárás so-so, a valóságban azt hiszem a siralmas lesz a hosszú távon megfelelő szó majd. Miközben ezen a héten határozottan kellemes tavaszi idő volt, télen a 120 (!) kmh-s szelek sem ritkák, és bár a hőmérséklet nem megy nulla fok alá, a szél miatt nagyon hideg tud lenni. Ez majd kiderül, de valahogy nem várom.

2016-11-06-10-05-07

Pénzügyek: nos az ország baromi drága. Mielőtt kijöttem, több helyen néztem, hogy Wellington xy százalékkal olcsóbb mint London, de nekem most úgy tűnik, hogy azok az oldalak amik ezt írták, valami igen fura logika alapján működnek. Alapvetően két dologról van szó itt: az egyik, hogy errefelé nagyon nem divatos lakásban lakni, akinek családja van, az családi házban lakik, akinek nincs, az meg jellemzően szobát bérel. Magyar értelemben vett lakás épületből elenyésző számú van a városban, azok egy jó része is régi, vagy rossz helyen van, vagy zajos, vagy hideg, vagy ezek kombinációja, esetleg más gond van vele. Tehát kicsi a választék, ezért drágák a jó lakások. Persze aki a belvárosban akar lakni, az fizesse is meg, csak éppen kevés az alternatíva. Londonban v Budapesten pl lehet lakni a 3as zónánál, vagy az Örs vezér környékén, az megfizethető. Itt a helyi megfelelőjénél nincsenek lakások, mert nem léteznek. Erre rájön pluszban, hogy ha valaki egész lakást bérel, az általában bútorozatlan, amit meg persze ki kell extraként köhögni, nem is olcsón. IKEA nincs….(ahogy nincs pl Argos sem, vagy hasonló se nagyon).
A két hálószobás lakások viszont nem sokkal drágábbak az egyeseknél, így ha van két ember, akik nem is kötelezően akarnak egy térben aludni, már sokkal kevéssé drága az egész. Mint kiderült beszélgetésekből, itt egyedül lakást csak az igen jól fizetettek vesznek ki.

A lakásvásárlás a bérléssel szemben relative olcsó: néztem, hogy egy most épülő, belvárosi kétszobás lakás $500k, miközben egy IT szektorban dolgozó havi nettója kb hatezer dollár. Londonban ugyan ez úgy nézne ki, hogy a lakás minimum ennyi, vagy több (font, tehát félmillió font), de a kereset az inkább háromezer körül van.

A lakhatástól eltekintve is igen drága az ország. Sokkal kisebb a verseny a hipermarketek közt, kevesebb fajta, és darab is van belőlük, kisebb a termékválaszték, és nem igazán vannak saját márkás termékek (pl nincs Tesco tészta…vagy annak megfelelője). Nem beszámítva, h a font valószínűleg előbb mint utóbb padlóra esik majd, itt a bevásárlás szerintem 40-80%-kal drágább mint Londonban, átszámolva (és mivel a fizetések nem jobbak, vagy csak kicsivel jobbak, ezért szerintem érdemes átszámolgatni kivételesen.). Az alkohol határozottan drágább mint Európában.

Munka – ez egy érdekes kérdés, mert mindig attól függenek a benyomások, hogy hol dolgozik az ember, de én pl egy bankban vagyok az adatfolyamokért felelős csapat tagja, és ehhez képest hatkor már teljesen üres az iroda, és öt körül elkezdik kérdezgetni, hogy miért vagy még bent. A reggeli csapat-megbeszélés egy félórás kávézás. A nagyobb cégek határozottan kedvelik a külföldi munkaerőt a tapasztalatuk miatt.

Az első 24 óra

Megérkeztem Wellingtonba. Ez az írás röviden bemutatja mi történt Londonból távozásom és most között.

A repülőútak rendben zajlottak. Az első előtt bevettem egy Xanaxot (nem tervezek divatot csinálni belőle, de a barátnőtől és általában az “elmúltnyolcév”-től picit nehézkes volt az elválás, így legalább nem sokat töprengtem azon, hogy mennyire volt jó vagy rossz ötlet ez az egész költözés (erre még biztosan kellő mennyiségű időm lesz úgyis…).

Mindegy, az utazás második harmada már az Air NZ 787-9-es gépével zajlott, szerintem ez eddig a legszórakoztatóbb légitársaság akikhez szerencsém volt, a budikban pl könyvtárdizájnos tapéta volt kirakva, olyan könyvekkel, mint pl “Új Zéland publikus wc-i”, stb. A többire nem emlékszem. Apropó wc, a járaton az egyik wc többször lehúzta magát. Golyószellőztető vákumnak sem utolsó. A cég safety videója se semmi, érdemes megnézni. Az útlevél és vámolás egyszerűen ment, senkit nem érdekelt, h költözöm, vagy mi a helyzet. Papírok mondjuk rendben voltak.

Aucklandba érkezés után megtaláltam a szállodát, ahol sikerült szerintem max 1 órát aludjak, ekkor hajnali 1 lehetett itteni idő szerint. Azt hiszem ez volt életem legdrágább szállodája, mármint aludt órákra lebontott árban. A harmadik repülő majdnem üres volt, a reptéren volt egy kis para mozzanat, mert állandóan azt mondták be, hogy a csomagok nem lehetnek 23 ill 7 kilónál nehezebbek, és mindenhova mérleget is tettek ki. Na nekem a felvitt hátizsákom 13-14kg volt, a csekkolt csomag is bőven 23 fölött volt, de végül senkit nem érdekelt.

Wellingtonba érkezés után megreggeliztem a reptéren, aztán bebuszoztam a városba ahol az airbnb-s szoba van. Ez egyébként nem volt egy bonyolult feladat. Bele is futottam a lakótársak egy részébe, de nem sokat beszéltünk, majd talán később. A szoba rendben van, de baromi szarul szigetelt, emiatt hideg és huzatos, igaz van egy olajradiátor, az valamennyit remélhetőleg segít majd a helyzeten.

Miután valamennyire belaktam a szobát (ledobtam mindent a földre mert élni alig van kedvem) elmentem felfedezni a város egy részét, felmentem a helyi szélerőműhöz. A séta kellemes volt fölfelé, néhányszor ugyan eltévedtem, de jó volt mindenesetre. Ami nagyon feltűnő az az emberek hiánya, miközben az egyik felfelé menő út lakónegyedeken vitt keresztül, alig láttam valakit.

_8101674_mod_20161030_tn

Tudom Wellington nem London, sőt azt is, hogy pont London mérete volt az egyik nyafim, de lehet, hogy itt a másik végletet sikerült megfogni. Hasonlóan éreztem magam később is, amikor a belvárosban mászkáltam. Meglátom majd mennyire tudom megszokni, arra jutottam, hogy adok az egész helynek egy évet. Ha annyi idő után még mindig úgy érzem, h nem tudok mit kezdeni a tapasztaltakkal…nos akkor legalább megpróbáltam. Igazából Londonban az elején nagyon sokat segítettek a meetupok, és abból sincs túl sok itt, ami nem biztató.

Mivel korábban turistaként voltam már itt, ezért a belváros részleteit nem erőltettem, lesz még rá időm úgyis. Du 3 körül végül elindultam visszafelé, szerintem 7 v 8 óra tájt lefekszem, holnap meló, kezdek az új helyen, majd este, ha addig nem alszom be egy meetup pub quiz. (kb ezt az egyet találtam…)

Bagoly Pakol

Előző szerdán elvitték a költöztetők a cuccaimat – én pedig majd most csütörtökön fogok kiköltözni, tehát a kettő közt van kb 8 nap átfutási idő. Annyi eszem még volt, hogy kitaláltam, hogy érdemes lenne először bepakolni azt a bőröndöt, ami majd jön velem, mondván akkor a többi cucc mehet a dobozokba, én pedig tudni fogom, hogy állok a hellyel, ami nem lehet több mint 80 liter és 21 kg.

Ehhez képest a valóság úgy néz ki, hogy összepakoltam a dobozokat, aztán szemrevételezéssel megállapítottam, hogy ami kint marad, az belefér a csomagba. Marhára. Kellene még harminc liternyi hely kb. (Ami lett volna, ha a nagyobb bőrönddel megyek, de akkor meg a súlyhatárba nem férek bele, szóval sehogy nem az igazi.). Most azon agyalok, hogy alsógatya, vagy ruha kell inkább. Zokniból pl majdnem biztos, hogy nem fog kelleni tíz pár, mert odaát mindenki papucsban nyomul, meg mert zoknit szerintem ott is árulnak. Igazából leginkább 3-4 pólót kellene valahogy beleerőltessek a csomagba, meg 1-2 törölközőt. Mindegy, ezt majd holnap fogom megoldani mert a dolgok egy része nem száradt még meg és lóg a szárítón…

Egyébként pénteken repülök, nagyjából minden kész, a lakás üres. A dobozokba tettem még egy új IKEA lámpát is, mert mint kiderült ha zokni van is Kiwiföldön, de IKEA nincs.

Pakolás és élet megy tovább…

Vízum, időzítés II

A kapcsolati rendszerem egész biztosan megsínyli a költözést – ez mondjuk senkinek nem új aki már költözött bárhova is, hiszen egynél több helyen nem lehet egyszerre élni. Ha minden barátom akikkel beszélek messze van, akkor helyben egy se lesz. “Féligbarátnőm” (nyelv újítok.) most épp ott tart, hogy egyszer közölte velem, h nincs értelme együtt lógjunk, most épp elvileg normális hangulatban van. “Apa kezdődik”, a kapcsolatok lekopása, újak építése.

További híreinkben megvettem a repjegyet, október 28-n megyek, London-Singapore-Auckland-Wellington irányban. Londonból egy A380-assal, Singaporeból egy B787-9-cel. Ez lesz a negyedik A380-as utam, a negyedik légitársasággal. Egész jól végigpróbálom őket. Dreamlinerrel meg még úgyse mentem – amellett, hogy elvileg elég kényelmesek, valószínűleg azért ez is csak egy repülő.

Az első időszakban még továbbra sem tudom hol fogok maradni – valószínűleg egy AirBNB, vagy valami szálloda-szerűség lesz, ismerős ajánlott figyelmembe olyan megoldást ahol heti 250 NZD áron lehet saját szobát + fürdőszobát kivenni.

Londonból majd a hónap közepén viszik el a cuccaimat a költöztetők. A pontos dátumot egy hétfői napról áttettem a hét közepére, hogy a hétvégén szocializálódhassak, búcsúzkodhassak, és ismerősi kapcsolataim sírjait ássam. Az ügynökség akiktől a lakást bérlem már most hozni akarja az embereket, hogy körbenézzenek. Tudom persze nekik ez üzlet, de picit olyan mint a filmekben amikor a papa az intenzíven haldoklik, a gyerekek meg ördögi vigyorral vitatkoznak az örökségen. Vazze’, még élek, nem mentem el.

Vízum, időzítés I

Amikor 17 voltam egy évre kiköltöztem az USA-ba. Amikor ennek a tényét közöltük anyámmal teljesen kikelt magából. Maga a repülés relatíve rövid volt (addigi leghosszabb repülésem), és meglehetősen eseménytelen is. Kb arra emlékszem, hogy a mellettem ülő amerikai srácot kérdeztem, hogy merre van a wc, miközben o arra próbált visszakérdezni, hogy a fürdőszobát keresem-e. (Amerikai angolban a toilet-et nem illik nevén említeni, bathroom van helyette, én viszont nem zuhanyozni akartam a gépen…) Akkortájt az angolom kb középfok felett lehetett, és az amerikai nyelvi fordulatokat egyáltalán nem ismertem.

Emlékszem, amikor Angliába költöztem és a gép Ferihegyről (akkor még olyan is volt…) felszálláshoz gurult, az járt a fejemben, hogy épp 180 fokos fordulatot készül venni az életem. Az új zélandi vízumomat nemrég adták meg, úgyhogy csak idő kérdése mielőtt egy újabb, “sokfokos” fordulatot vesznek a dolgok. Épp barátnőmnél voltam amikor megkaptam az emailt – nem volt boldog. Persze ez várható volt, annak ellenére, hogy próbáltam őt is, és mindenki mást is képben tartani.

A munkahelyen szóltam, hogy menni fogok, pedig hivatalosan nem kellett volna még – 1 hónapos felmondási idom van, és még nem egy hónapon belül indulok. A szülők megkapják a növényeimet, mind a hatot. Amellett, hogy növényeket nem lehet kiwiföldre bevinni, a 40 napos hajóutat nem élnék túl. Jegy még nincs, de nagyjából október 27, vagy előtte/utána egy nappal lesz az utazás. Addig is minden a maga sorrendjében: domain nevet kell regisztrálnom a blognak.

Meguntuk az életet…?

Van valami olyan mondás egy írótól talán, hogy aki megunta Londont, az megunta az életét. Vagy valami hasonló. Most az életről alkotott általános véleményembe ne menjünk bele így második post gyanánt mert akkor senki nem olvasna ezután, de Londonból valóban sokam lett.

Amikor 2007-ben eljöttem Budapestről, elég sok dolog volt más. Szülőkkel éltem, nem volt munkám, nem igazán volt pénzem, nem volt semmi olyan az életemben amit úgy éreztem h én értem volna el magamtól (a felső polcot leszámítva), és leginkább semmi konkrét tervem nem volt a jövővel kapcsolatban. Ellenben volt egy nagyon szimpatikus hölgy ismerősöm, aki kiköltözött Angliába, én pedig annak reményében, hogy köztünk lehetne valami, utánajöttem, egy évvel utána. Persze ezt akkor nem mondtam neki (hogy nekem terveim lettek volna vele), és mire én kijöttem, addigra ő mar másik országban lakott. Azóta változtak is dolgok, meg nem is.

Akkor miért is akarok továbblépni Londonból? Amikor pár éve az akkori barátnőmmel való szakításon gondolkoztam, egy kedves barátom javasolta, hogy írjam fel egy papírra, mik azok amiket kedvelek a csajjal kapcsolatban, és mik azok a dolgok amiket nem. A kedvelem rész igen felületes és rövid lett (szép a mosolya stb.). A nem kedvelem rész viszont viszonylag hosszú és precíz. Londonnal is így érzek. Persze alapvetően negatív hozzáállásom van sok dologhoz és az agy is jellemzően így működik, de akkor is…az igazság az, hogy ha kb 9 év után nem érzem magam otthon Londonban, akkor valószínűleg sosem fogom.

Kedvelem Nem Kedvelem
Barátok. Nagy a város (ez persze befolyásolja az alábbiak egy részét).
Munkalehetőségek sokasága. Határozottan túl sok az ember.
A Temze. Túl hosszú ingázás.
Egyes parkok. Barátságtalan/normálatlan nyitvatartási idők.
Meetupok. Nincs normális étterem/kávézóválaszték ahol ki lehet ülni (az időjárás sem kedvez ennek).
 Standardizáció.* A metró. Régi, koszos, tömött, stb. Oxford Circus állomás önmagában elég néhány igen sötét gondolat ébresztéséhez…
A szakszervezetek – aki lakott Londonban, vagy környéken, tudja miről beszélek.
London koszos.

* standardizáció: ez elsősorban egy brit dolog mintsem londoni, de azért megemlítem mert az évek során nagyon megkedveltem. Egyszerűen arról van szó, hogy az emberi agy szereti az ismerős dolgokat, és azokat keresi amíg meg nem tanulja másképp. A briteknél sok kis dolgot rendszeresítenek. Itt olyasmikre gondolok, mint pl minden mikrosütőn rajta van h milyen osztály, a C osztály az 700W, az E az 900W+ stb. Amikor Pesten voltam mostanság a neten kellett kikeressem az ősök mikrosütőjének a teljesítményét, mert nem volt ráírva rendesen sehol (grilles, úgyhogy 2500W-t ad le, de az a max, nem a mikró.); vagy olyasmik, mint a rendesen felfestett padkajelzések. Lehet tudni, hol lehet megállni, parkolni, stb, nem táblákat kell vadászni állandóan, amik a fene tudja hol vannak kihelyezve (és ellopva.) – kíváncsi leszek az ilyesmi rendszeresítés mennyire lesz meg a kiwiknél.

Mint mindenki láthatja a nyafik jó része szupernyafi, nem épp életbevágó problémák. Szóval vagy magam elől menekülök (biztos), vagy unatkozom (lehet). Persze mindegy, hogy hova menekülök magam elől, úgyis mindig ott leszek – a kaland kedvéért akár el is indulhatok.

Mostmár csak azon kell gondolkodjak, mi az ami kimaradt Londonból, és érdemes lenne. Parlamenti látogatás? Tea a Ritz-ben (vagy száz font…)? Még kitalálom. Van pár hetem.

Most szóltak

Reggel van, fél hat, jó korán keltem, bámulok is kifelé a fejemből szépen. Kaptam egy emailt – mondjuk vártam, hogy valami jönni fog mert így beszéltük meg, de itt a nagy hír: egyetlen leadott jelentkezésemre egy wellingtoni bankhoz pozitív visszajelzés érkezett, felvettek. A munka nagyjából ugyan az lesz amit most csinálok (adatbázis-fejlesztés [SQL]), csak a világ másik végén.

Picit szórakoztatóan a winamp épp a Scorpions “Wind of change” c. számát választotta ma reggelre. Ugye ez egy olyasmi ajánlat amit nem lehet visszautasítani, pedig levágott lófejek sincsenek körülöttem. Nem is hiszem h vissza kellene – kb. két éve tervezem a távozást innen, aki olvasta a régi angliás blogomat, már ott is feszegettem a témát egy jó ideje (hivatalosan mióta meglett a brit állampolgárság, 2014 decembere, egyébként már azt megelőzően legalább fél évvel bennem volt a dolog hogy kiwiföld lehetne az új útirány.). Szóval a lényeg, hogy nincs sok okom nem élni a lehetőséggel.

Közben nézelődöm körbe, minek hova kellene kerülnie, szemétbe, dobozba, ismerőshöz…apropó ismerősök, persze egy ekkora költözés nagy hatással lesz az ismerősi kapcsolataimra, lehet mindent újraépíteni majd. A család mondjuk Magyarországon él, és nem túl nagy. Amikor talán két éve bedobtam nekik először az ötletet, hogy Ausztráliába vagy a kiwikhez költöznék persze nem voltak boldogok, de az elmúlt egy év európai eseményei után már inkább úgy vannak vele, h menjek a búsba, mert ott jobb. Látogatni azért még tudok majd.
Az ismerőseim/barátaim jó része helyi lakos, ez az én esetemben Londont jelenti, mert itt (ott?) élek 8-9 éve. Ez már picit nehezebb lesz – bár mindég is introvertnek tartottam magam, azért elég szociális lény vagyok. Ezzel együtt viszont az ismerősök nem kis része letelepedő stádiumban van: a telefonomban van 21 kontakt. Ebből egy nem is ember, 5 pedig két és fél pár, gyerekekkel, legalább kettővel nem is tartom a kapcsolatot, egy nem Londonban él, hanem vidéken. A kellemetlen valóság az, hogy mivel koromhoz képest nem tartok sehol a letelepedés-projekttel (nem is akarok, igazából), ezért nem vagyok egy hullámhosszon már a saját barátaimmal. Ettől függetlenül egyszerre 10-20 emberrel “szakítani” pojén lesz. Emellett van egy kezdődő kapcsolatom is, az sem fogja jól viselni a helyzetet, annak ellenére, hogy elég őszinte vagyok/voltam vele azzal kapcsolatban, hogy menni szeretnék, ha összejönne, és tudta azt is h munkát keresek. Tudok élni, nah.

Addig is még sok a papírmunka. Reggeli tea következik. Legyünk angolosak elvégre.